•péntek esti gondolatmonológ•

A páfrány-ujjak árnyékot vetnek a testemre, ahogy török előre a rengetegben. Megfeszített izmaim húzzák fel testem a hegyek testére, amiknek földhámrétegében karmom hagy sekély, mégis jól látható csíkokat. A gyökerek markolásszák a bokám, hogy álljak meg, de tudom, hogy nem állhatok meg, mert végleg ottmaradnék. 
És én nem maradhatok. 
A tüdőm már-már könyörög egy kis friss levegőért, de csak fülledt leheletű, oxigénszegény levegővel tudom kiszolgálni, amitől kótyagos lesz a fejem. Nem látok messze, fogalmam sincs, hogy jó fele megyek-e, csak sejtem. Csak pár csillag fénye szűrődik át a testes lombokon, de az a pár pont elég, hogy érezzem merre kell mennem. 
Néha megérzem az illatod, akkor vakon is követni tudnálak, aztán megint eltávolodsz és bezár a törzstenger. Kiáltanék, hogy meghalld, de nem csak te jönnél a hangomra, hanem mind az ezeregy szempár azonnal rám szegeződne és talán mire ideérnél, kibeleznének a ragadozók. Így csendben én is vadászom rád, ahogy te is vadászhatsz épp most rám. 
Aztán egymás szemébe nézünk...

inspirációs zene tüptüp.