Úgy ölelem magamhoz fájó kezeim, mint legédesebb szeretteimet, mert Rád emlékeztetnek, Angyalom. Megtanítottál arra, hogy a fájdalmat szeretni is lehet, mert átformál. De elhagylak. Pedig már most hiányzol.
Megszoktam, hogy minden héten megtisztítod a lelkem, hogy terelgetsz az úton, amit megmutattál nekem, pedig az végig a lábaim előtt hevert, csak nem láttam, mert csukva voltak szemeim. Te voltál az, aki bemutatott annak az énemnek, akit nem ismertem, de már nagyon régóta vártam rá.
Miattad fájtam és miattad imádtam ezt a fájdalmat. Most is fáj, de most más is. Fáj, hogy képes voltam megválni Tőled, de így is többet adtál nekem, mint én azt valaha kívántam és képzeltem volna. De innentől kezdve egyedül kell mennem, mert Te megtanítottál járni. Ki kell próbálnom magam, Angyalom. Nem foghatom mindig a kezed.
De még találkozunk. Még találkoznunk kell! Látnod kell, hogy milyen szépen járok egyedül is, Miattad!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése