GUY DE MAUPASSANT: A SZERELEM HALOTTJAI
I.
Égőn parázslott a nekipirult nap;
Álmos kacsák aludtak az iszapban,
Dohogva izzott a lég, mint a katlan
S a sok lesült fa majdnem lángra gyulladt.
Egy ócska csónak oldalán feküdtem,
A nők az ingüket mosták körültem.
Szennyes viz, szines szappanhab futott,
És csillogott sokáig nyomuk ott.
Már szundikálni kezdtem csendben én,
Hogy a szikár melegbe, déli fényben
Egy ringó léptü lányka jött elébem,
Nagy ingcsomóval imbolygó fején
S két kicsi karja támogatta terhét.
Széles csipők, karcsu darázs-derék,
Akár a márvány-Vénusz, oly derék.
S csak a csipője ringott lágyan, egykép.
Követtem őt, a szük bürűre hágtam,
Bement a házba, ott voltam nyomában.
Helyére állt. Terhét könnyen belökte
Lágy mozdulattal egy vizes csöbörbe.
Oly egyszerü s szabad volt rajta minden;
Feszes szoknyáján és a vékony ingen,
Ahogy mozgatta karjait, csipőjét,
Mint halovány árny, szépen átszürődék
A gömbölyü két comb, a rózsa-emlő.
Mosott serényen; majd, hogy elpihent ő,
Kitárta karját s kéjes teste lenn
Kinyult rugalmasan és édesen...
Deszkát recsegtetett a lángoló nap,
Sóhajtva szétnyilott a szomju csónak.
A nők lihegtek; ingöknek szövetjét
Kiverte lassan a könnyű verejték.
Mellén a láz vér-foltja megjelent,
Reám tekintett biztatgatva, tűzzel,
Ledobta ingét s a két gömbölyű mell
- A kettős bimbó megmeredve fent -
Keményen és szilárdul kibukott.
S hogy röpködött az ingen a sulyok,
Két melle vérpiros rózsája éledt
Szító tüzén a vészes szenvedélynek.
A sóhaja meg vad volt és mohó,
S ugy fujt reám, mint perzselő kohó.
Minden csapása ráhullt a szivemre!
Sulykolta ingét, gunyosan nevetve;
Pár harmatcsöpp rezgett a tiszta mellen
Vad csókra híva - én felé szökeltem.
Megszánt, mert látta lázba reszketek
S ő szólitott meg nyomban engemet.
Beszélt, de nem hallottam mégse hangját,
Viharba halt el, néztem őt merően,
Elveszve a nyitott ruhaerdőkben
Sejtettem a többit s kinzott a vad láng.
Aztán, hogy elment azt susogta nékem;
Hogy este jőjjek el, kinn vár a réten.
Eltünt s azt hittem vissza sohse jön;
Elszállt akár a harmat a mezőn!
De boldog voltam, mert szivembe mámor
Dalolt derűs, részeg, piros szavakkal
S nem féltem a sötétlő éjszakától,
Mert énnekem akkor derült a hajnal.
II.
Ő várt reám, ő volt először ottan.
Hozzáfutottam nyomba térdre rogytam,
Megsimogattam termetét puhán,
De ő elillant sírva, reszketőn
A holdsugárba csillogó mezőn
S nyomába akkor érhettem csupán,
Hogy megbotolt kis lába a csalitban.
Ekkor átfogtam gömbölyű csipőit,
S a lombos, árnyas, hűs tópartra hívtam.
Sápadtan nézett a szemembe ő itt,
Ki még előbb kihivó volt s merő
S vérembe zajgott a tüzes erő
S szított e lányos, könnyes izgalom.
Beszéljetek, mi az a tűz vajon,
Mely a szerelmek percén néha megkap?
A hold erősen égett, mint a telt nap,
Lengett a nád, a békák éneke
Már messziről hallatszott, brekeke.
Dalolni kezdett a fürjecske szinte,
Mintegy a kardal kezdetére intve
S felkelt reá a fákon a madár-had
Távol szerelmet vitt a táj fuvalma
Forró lehelletet, csókot fuvalva
S ez lassu borzadással végigáradt
Belőle tűzvészes vágy magja kelt föl,
Párzási kedv szállt a meleg szelekből
S gondoltam: "Itt e tágas, lanyha földön
E nyári éjjelen gyengéd fonállal
Hány állatot s embert ölel ma által
Ugyanez a szorongó, édes ösztön"
S magamnak vágytam mind e kéjeket.
Csókoltam ujját és ő reszketett.
Lavendula-szag érezett kezén,
Ingét demutka-illat lepte el,
Melléről mandola-szag szállt felém,
Mint a borostyán, vagy a kecske-tej,
Mit úgy a tőgyről isznak a hegyekbe -
Megleltem ajkát; küzködött remegve.
De hosszú volt csókom, egy végtelenség
Kővé meresztve testemet s a testét.
Fetrengve hörgött és tüzet lehelt;
A gyengeségtől kőkemény kebelt
Sirás emelte, arca csupa láng volt,
Félig reám nyitott szeme parázsolt
És összeforrtak az érzékek, ajkak.
Aztán a róna pusztaságiból
Rémülve rebbent egy vad kéj-sikoly,
Hogy az alvó madárkák felriadtak.
Egyszerre elnémult a fürj, a béka;
Leszállt az óriási lomha csend
Egy eb ugatott a tanyákba bent
Gyászos panaszszal felvakkantva néha.
Hogy jött a reg, eltünt mint a kisértet.
Bolyongtam a mezőn őt híva folyton
Testének édes illata kisértett,
Szivembe volt nézése, ez a horgony.
S vittük a hús békóit hallgatag,
Mint két egymáshoz láncolt gályarab.
III.
Öt hónapig öleltem minden éjjel
E lusta kéjes lányt remegve, vágyón
Nem lankadó, viharzó szenvedélylyel
Künn a mezőkön, a zöld nászi ágyon.
S hajnalban, bár mart még az éji emlék
S testünk a csók tüzétől elalélt,
Mihelyt a sok madárka dalra kélt,
Sirtunk, hogy a sötét éj nem közelg még,
A felkelő napot feledve, máskor
Karomba volt még hajnal pirkadáskor
S a fényes útakon mentünk merengve
A kéz a kézbe és a szem szembe
Fény lobogott ki a sövényeken már,
Biborlott a fatörzs, akár a sebszáj,
Fejem paskolta a nap ifju lángja
S nem látva, hogy sugár gyul a mezőn,
Azt hittem e sok fény belőle jön...
Majd mosni ment sietve a leányka
És ekkor is reája vágyakoztam.
Egy vágyam volt csak nézni, nézni hosszan...
És mozdulatlanul, lihegve néztem
Őrült szerelmem börtönébe zárva,
Lágy teste volt szememnek láthatára
S övén összpontosult összes reményem.
Majd odaálltam és mosolyogva vártunk,
Hogy ne figyeljenek reánk a nők,
Reá hajoltam, megragadtam őt
És csókba sistergett egygyé a szájunk...
Sokszor ha távozott, ujjával intett
És felkerestük szőlős völgyeinket,
S tanyát ütöttünk a bokor körül.
És néztük a párzást: négy röpke szárnynyal
Itt két szerelmes, részeg lepke szárnyal,
Amott két egybeforrt rovar röpül.
A lány felvette s megcsókolta őket
Nagykomolyan. Gyakran fejünkre szállt már
Egy csőrével szeretkező madárpár.
Nem féltek. Ők is csak szeretni jöttek.
S hogy a találkát vártam künn a parton
Részeg fejemre ráhüsült az alkony
S néztem, hogy a nyárfák alól jön-e,
Ég-e szemén a vágyak gyönyöre
S mint söpri a holdfényes, zöld ködöt
Szoknyája az elalvó fák között:
A bibliai nagy lányt láttam ottan,
Aki az éjbe csendben andalog,
Mig buja, hófehér testét nyugodtan
Kisérik a sugáros angyalok.
IV.
Üres volt a mosóház s néptelen,
Előtte szunnyadt gazdánk csöndesen.
Füstölt a föld, mint a fáradt ökör,
Mit a tüzes nap ostora gyötör;
De a szivem, éreztem, jobban ég.
Részeg kacaj csendült s dal-foszladék
És dünnyögött a légbe valami.
Aztán nagynéha hullt egy lomha csepp még
A csónakról, mint gyöngyöző verejték...
Véres parázsként égtek ajkai
Falánk csók szikrázott a pici szájból,
Mint a parázsból a tűzszikra-zápor
És dúlt a csók, mig nem rogyott le térdünk.
És semmi zaj se kelt, csupán a sáska
Zizegte napfényes dalát minékünk,
Mint tűz az avaros, holt-kérgü sásba.
És néztük egymást mozdulatlanul.
A kéj fehér arcunkat összedulta,
Árnyas szemünk lázgyűrüs volt alul.
Ó a halált öleltük enmagunkba
És életünk folyt szét a kéjbe, csókba!
Elhagytuk egymást, bátran elszakadtunk
Esküdve többé nem csókoljuk ajkunk.
Ám, hogy közelgett a találkaóra,
Vad vágy üzött, hogy menjek el magam
A fák alá álmodni zajtalan
Elküldve lelkemet a messze multba,
Heverni a gyöp kéjes pamlagán,
S hogy a tópartra értem ittasulva
Már ottan állt és várt reám a lány.
Ezóta őrült láz beteg szerelmünk,
Mely marja húsunk és roncsol mibennünk,
Jön a halál s mi mégis vad gyönyörbe
Keverjük lázadó vérünket össze
Mi nem félünk, ahogy a rettegő fél,
Szemünkbe nem gyúl sanda rémület;
Mi egymásért halunk meg; s a jövőér
Kapunk szerelmet, édes csók-tüzet.
Némák vagyunk. A szó olyan tünő.
Mi ugy beszélünk, mint a gím s ünő.
Lágy bőre vágyakat csikland belém,
Mitől csipős új kéjre kelek én;
S ha szomjas ajkam, az ajkát iszom!
Elhágy a vágy is már s vergődve vérzem
A csók-csatán, a bősz szeretkezésben.
A fű megpörzsölődött a sikon,
Ahol feküdtünk s ott marad örökre
A puszta földön testünk lanyha gödre.
Egy reggel a parton, a fák alatt
Majd megtalálnak holtra válva kint.
Egy vén csónakba tesznek hallgatag,
De akkor is ölelnek karjaink
És eltemetnek a gaz és fü közt,
Mint a temető szélin a bünöst.
De hogyha vannak árnyak s visszajárnak
Még eljövünk csendjén az éjszakáknak;
A vén paraszt majd bámul, összereszket
És nézi, egymást mint öleljük által.
Ránk ismer ő s szól hányva a keresztet:
"Jön a halott fiú a holt leánynyal!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése