Amikor végigjárom szívem szobáit elgondolkozom azon, honnan is jöhet ez a fáradt zsibbadás a falakban. Hogy egyik lakó se szól hozzám, csak rám tekint, felém bólint és csinálja tovább a dolgát. A saját szívemben szellemnek érzem magam, de mit is várok egy olyan laktól, ami egy szellemkastélyhoz hasonlít. A falak piszkosak és omladoznak, nincs már több festékem a renováláshoz, kivéreztem. Csak a saját szobám áll még valahogy. Le is ülök az asztalhoz, fel kell írnom a havi felmérésem eredményeit. A zúgó csöndben egyedül vagyok a magánnyal, akit én választottam társamul. Nem zavar sok vizet, csak ha hozzám ér, akkor fáj. Hideg ujjai végig futnak a nyakamon, megsimogatja, mint egy szerető, mégis fojtogat. Mostanában egyre többet fázom. Árnyékkacajjal az arcomon tanakodom: Talán belém szeretett, azért simogat ennyit. Mindegy is. Én hagyom, egyedül neki, hogy ezt tegye, mert őt már megszoktam. Ő volt az egyetlen, akinek volt mersze átmásznia azokon a falakon, amiket még évekkel ezelőtt építettem, hogy senki se bántson. Azóta elkezdtem bontani. Lebontok két réteget, aztán jönne valaki, aki megmászná, ettől megijedek és felhúzok még egyet. Mégis, bár lassan, de vékonyodik. Sajnos ez kívülről egyáltalában nem látszik, így aki nem elég bátor a lehetetlenhez, annak ugyanolyan megmászhatatlan lesz akkor is, ha már csak egy réteget hagyok fenn. Kivéve neki. Ő nem félt a faltól. Ő nem félt a sebektől. Ő nem fél semmitől.
Tőlem sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése