●péntek esti gondolatmonológ●

Tagadhatnám, de minek. A fájdalom elemi alkotóelemem. Túl régóta vagyunk mi már együtt ahhoz, hogy tudjak nélküle élni. Bár azt mégis csak jobban preferálom, ha a combom fáj mondjuk, mintha a lelkem, ezt azért bevallom. 

Szóval: Don't cry, just run.

♣ Minden hétre egy új szó ♣

♣Kevésbé ismert szavak beinjektálása a szókészletünkbe, mert ők is megérdemlik, hogy használjuk őket!♣

A mai szavunk: TANTIÉM
Jelentése: osztalék, részesedés

Tessék jó kedvvel, bőséggel használni! ☺

♥ MINDEN HÉTFŐRE EGY VERS ♥

KISS TIBOR: AZ EGYIK EMBER...



Az egyik ember megeszi a másikat,
A másik ember láncfűrésszel simogat,
A 3. csak simán a pénzed veszi el,
A 4.-et kérdezem, de ő már nem felel.
Az 5. a kisszobában befalcol,
a 6. még dugna, de te bealszol,
a 7.-ről mindenki tudja, hogy gonosz
a 8.-kal elmenőben szanaszét pofoz.

Kevés az ember,
sok az emberszerű lény.
Sötét szobában épp csak
dereng a lámpafény.

A 9. olyan mint egy koponya,
a 10. az előzőnek rokona,
a 11-es lábában már benne van a gól,
de a kispadról a 12-es lesre gyalogol.
A 13-as szerencsétlen alapból,
a 14-es sehonnai kalandor,
a 15.-nek kilóg a bele,
16 tonnát rakott, megette a fene.

Kevés az ember,
sok az emberszerű lény.
Sötét szobában épp csak
dereng a lámpafény.
Az élet szép, csak te, Világ, vagy beteg,
megfertőzte valami az embereket,
szomorú, de fél az, aki szeret,
zokog a bohóc, a macska kihányta az egeret.

A 17-es mélységesen alávaló,
a 18-as hétköznapi szalontahó,
a 19-esnek elment az esze,
a 20. jön már, és ez még csak az eleje.
A 21-es soha nem volt egészben,
a 22-est egyáltalán nem értem,
a 23.-nak nem ér a neve,
24 karáttal vicsorog rá a neje.

Kevés az ember,
sok az emberszerű lény.
Sötét szobában épp csak
dereng a lámpafény.
Az élet szép, csak te, Világ, vagy beteg,
megfertőzte valami az embereket,
a bizalom nyakán kígyó tekereg,
zokog a bohóc, a macska kiköpte az egeret.

...szépen lassan lukra fut az utolsó,
jutalma egy baldahinos koporsó,
és kedvenc fekvő nyolcasunk a végtelen fele,
spricceli a spermát, hogy a világ vulvája legyen vele tele.

●péntek esti gondolatmonológ●

Nem szeretem a hajnalt. Számomra soha nem valaminek a kezdetét jelentette, hanem a végét. Nem hiába van napfelkeltekor a leghidegebb, ilyenkor a szívek is deresek lesznek és keményebbek, a fagy tükörjeget von a retinákra és fájó vacogásra készteti a testet. 

Hajnalban nincs semmi, ami felmelegít. Hajnalban nincs senki, aki felmelegít. 

♣ Minden hétre egy új szó ♣

♣Kevésbé ismert szavak beinjektálása a szókészletünkbe, mert ők is megérdemlik, hogy használjuk őket!♣

A mai szavunk: MARGINÁNS
Jelentése: valaminek a szélén lévő dolog

Tessék jó kedvvel, bőséggel használni! ☺

♥ MINDEN HÉTFŐRE EGY VERS ♥

ZELK ZOLTÁN: SIRÁLY


Vak szemgödör. Halott sirály.
Kiholt a tenger, medre már
vak szemgödör. Halott sirály
lelke vijjogva visszaszáll.

Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.
De jön talán a villamos,
mely téged végre visszahoz.
Hát állok itt, hát várlak itt.
Nyitja, becsukja szárnyait
a tél, a nyár. Borul. Ragyog.
Fű voltam, mostan sár vagyok.

Sár voltam, mostan zuzmara.
Nem jössz haza? Nem jössz haza?
Hallod, rámszólnak: Kire vár?
már ezer éve itten áll!

Igen. Százezer éve már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Villamosok és évszakok.
És fű és sár és hó vagyok.

Milyen ifju a temető!
Mily zöld a tuja, a fenyő!
Az erdő már halotti váz,
de örökzöld a gyász, a gyász.

Miként a rab a cellafalat,
úgy kopogtatnám sírodat,
megtanultam ott a jelet --
de más rabság ez, a tied.

Talán a fény, a fergeteg,
s a vadgesztenye-levelek,
mik sírodra keringenek,
Ők tudják a morze-jelet.

Talán az emlék... Mert lehet,
hogy Zuglót járom most veled,
lábunknál rég-holt kiskutyánk,
a régi eső hull reánk.

Ó, milyen szegények vagyunk!
de élünk és együtt vagyunk,
de fülelem lágy lépteid,
de behozod a reggelit.

De összebúva hallgatunk,
vagy egy gyermekdalt dúdolunk:
,,Gyengék vagyunk, elfáradunk,
talán bizony meg is halunk...''

Talán bizony... Ó, a Balázs
utcában az a kis lakás!
Benn kályhaszó, künn a hó szakad.
És megvetem az ágyadat.

És kinézek az ablakon.
A tél híreit hallgatom.
Nézd, mennyi kedves hírhozó --
varjak örvénye, csókaszó.

Miért is lettem hűtelen,
mi más hír kellett énnekem?
Tavalyi hó. Tavalyi táj.
Vak szemgödör. Halott sirály.

És megyünk a hegyoldalon,
vár a mennybéli cimbalom,
földid, a földre szállt cigány --
és játszott egész délután.

A húrokon gyermekkorod
villant, cikázott, pattogott.
Couperin? Akkor is Jászberény!
Tornác. Leander. Lámpafény.

Csak Zugló és csak Jászberény,
mert addig élek véled én!
csak lépteid, lélegzeted,
csak kócos gyermek-éneked.

Csak az a tél, csak az a táj,
csak az a hóra szállt madár,
csak az a ág, mely ott remeg
az ellibbent madár felett.

Mert ami van, el nem hiszem,
én-szívem messzibbre izen,
nem a jövőbe, múltba már.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Az ágakon a cinegék.
A sírok közt a nénikék.
Egyik oly régen térdepel,
mintha sohase kelne fel.

Az arca föld, az arca rét,
nagy, sárga könnye margarét.
És jő a szél s úgy fújja szét,
mint szirmokat, a nénikét.

Aluszik már a cinege.
Röpül a sír, a nénike,
a tujabokor, a fenyő --
az égre száll a temető.

Mert alkonyul. Isten veled.
Én is megyek. Hová megyek?
Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.

Esik. Esik. Megyek. Megyek.
Mondják, akkor is így esett.
A június-végi eget
megszállták őszi fellegek.

A kis csapat. A gyászmenet.
A néma, néma döbbenet.
Barátok. Árva asszonyok.
A nyári égen ősz zokog.

És zokog és zörög nevem
a koszorún: Jelen! Jelen!
Nem láthattam holt arcodat --
kifosztották a gyászomat!

Most már tudom, miért megyek,
most már tudom, hová megyek,
most már tudom, hol is megyek --
örökkön koporsód megett.

És villoghatnak az egek
tükrei tavaszt vagy telet:
köröttem az az őszi nyár.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Kié e kulcs? mit nyit e zár?
kié e nélküled-kopár
szoba? ez a farkasverem? --
nem otthonom, csak fekhelyem.

Háltam bokorban én s padon,
volt szúnyogzöngés paplanom
és ébresztőnek berregett
a zápor, hogyha megeredt.

S az ágyrajárás, amikor
hét égő szájon a pokol
horkol-hörög: a nappalok
kénköves kínja bugyborog.

S azok a téli éjszakák!
kapu alatt vacog a vágy:
egy konyhazug, egy szalmazsák --
ha ennyi lenne a világ...

Mert ennyi volt a nincs, a kín,
melynek lángjánál álmaim
perzselt pilleszárnya repes:
meleg vacok, tányér leves.

Tudtam, egyszer az is akad --
nagyobb karéj, hű dunyhaszag.
S egy este csak kigyúlt a nap:
egy este megtaláltalak!

De ez a nincs! ez a hiány!
e vonitó farkas-magány!
ez a négy fal, ez a fedél --
szivemre tekereg a szél.

Szivem körül süvöltenek
a nem vagy! és a nélküled! --
vánkos fölött és takaró
alatt befú-temet a hó.

Igy fekszem, fekszem egyedül.
Ágyam szélén az isten ül.
Csak néz, mert nincs rám szava már.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Mi ez a boldog riadás?
hajnali patkócsattogás
ébreszt... istenem... hát lehet?
álmodhatta ezt egy gyerek?

Lehet, hogy amennyi halál,
egy gyermek álmaiba száll,
hogy lehunyt pillái mögött
csontváz-staféta fut, zörög?

Csattogj hát patkócsattogás!
tünjél lidérc, múlj rossz varázs!
Bojtor, a vén fiákeres
egy hajnali kaput keres.

Minket keres, ugye, apám?
hányszor igérted, most talán
Pestre viszel... Csat-csattogás.
Miskolc. Mozdonyfütty. Állomás.

Vagy már Szatmár? Az Ujmajor?
Anyám teknő fölé hajol.
Sziszeg a tűz, kél a kalács.
És künn a csat-csat-csattogás.

Én ifju-szép-özvegy anyám,
hajolj fölém, mint hajdanán...
Mint hajdanán? mint most! ma! itt!
Űzzük el végre álmaink!

Álmaink és halálaink!
Hol vagy cipő s te foltos ing?
korán kel az inasgyerek. --
Gyár kürtje. Szénásszekerek.

Meglát, utánam fut, csobog
fűzfáival a Homoród,
s mintha gyümölcsük nyújtanák,
jönnek elém a szilvafák.

Kertek. Vagongyár. Rét. Malom.
Behunyt szemekkel is tudom.
És mégis, mégis megvakit,
hogy téged nem talállak itt!

Hogy nem oszthattam meg veled
e tájat, mintha két gyerek
felizne zsíroskenyeret --
egy harapás nekem... neked...

Mintha ott... akkor... két gyerek --
De csak a kín, a nem lehet!
a soha-sehol-nem-lelek-
terád-már! kínja sistereg.

Kínomból villám sistereg,
fölperzsel lombot és füvet,
s az üszkös, holt füvek alatt
a Homoród is kiapad.

És már csak a por füstölög
az elhamvadt vidék fölött,
csak por, csak füst, csak pernye száll.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Hamuban járó reggelek.
Élek. Vagyok. Hát felkelek.
Halál után, halál előtt --
be végtelen a délelőtt.

Be végtelen két pillanat
között a lét. A sivatag.
Úgy múlik el, itten marad
ez a szélütött téli nap.

Ez a vetetlen párna és
ez a tányér és ez a kés,
ez a kóválygó lehelet --
nyolc celziusz fagypont felett.

Az ákác hattyúszárnya száll --
de itt benn ez a január.
S a papíron a szótagok,
mint üszkösödő végtagok.

A semmihez csak semmi nő,
de mondják: múlik az idő...
És mondják: alkony... délelőtt... --
halál után, halál előtt.

Mint lányok a tükör előtt,
öltözködünk a sír előtt,
hordjuk, mint halotti ruhát,
a hajnalt, délt, a délutánt.

És mondjuk: tél, nyár, évszakok. --
Azóta kitavaszodott:
füstölgő rétek, zöld romok
fölött egy holt sirály zokog.

Hát miféle szerzet vagyok,
hogy felkelek, élek, vagyok,
ágyat vetek, ajtót nyitok --:
nem értem, mért nem orditok?

Mert mit üzentem onnan én
s velem a szószátyár remény:
Szál cérnán, két hegycsúcs között,
úgy is, úgy is visszajövök!

Hát visszajöttem. Hát megint
ablak és párna és kilincs...
S a nap s a hold reflektora --
s én nem megyek haza soha!

És kávéház. És Balaton.
És villamoson. S vonaton.
Kattog a kerekek dala:
Nem -- megy -- haza -- nem-megy-haza!

Ha rigófüttyel fürtös ág
bezúzza a tél ablakát
s elsőt kiált az orgona --
én nem megyek haza soha!

Ha dombtetőre lép az ősz,
mint dobogóra a vén dizőz,
véres a szél, sikolt az a
nem -- megy -- haza -- nem-megy-haza!

Ha dél, ha sár, ha nyár pora,
ha égbolt, utca és szoba,
ha kilincs, párna és pohár --:
Vak szemgödör. Halott sirály.

Barátaim, megértitek?
egy ember él közöttetek,
van kulcsa és van ajtaja --
hazamegy és nem megy haza.

Lefekszik és nem alszik el,
egy néma istennel perel,
mig rákövül az éjszaka,
az álom kényszerzubbonya.

És hályogszínü virradat.
S ő fölkél, s megy, megy, mint a vak.
Villamosok, autók alatt
csak megy, mintha vizek alatt.

És hallgatja hogy nyikorog,
mint saxofonok s vad dobok
között egy árva nyenyere,
a gyászhintó négy kereke.

A temető. A temető.
Be hallgatag most a fenyő.
Be harsog a rózsabokor!
s a két napig élő csokor!

Zihál a föld. Márvány az ég.
S kit őszi szél fújt szerteszét,
lám, újra visszaszállt ide
a halhatatlan nénike.

Mint cella falát a rabok,
kopogtatom e kőlapot,
verem, miként a fergeteg,
ráhullok, mint a levelek.

Hogy bekiáltozom veled
a mindenséget, az egek
vásznára vetítem neved --:
te Szemérmes, nem sértelek?

De értsd meg, ha kiáltozok --
Irén! Irén! nincsen jogod
a földbe ásni homlokod,
tekinteted, mozdulatod!

Mért vártad másfél éven át
kinyílni cellám ajtaját,
ha nem tudod, hogy nyitva már?
Vak szemgödör. Halott sirály.

Hát jöjj! és hívjad holt ebed!
és hozd a vézna kerteket!
és hozd a Rákospatakot!
a zuglói alkonyatot!

Mert mind elföldelték veled...
Micsoda poggyászt vitt kezed!
Hogy bírtad el? hogy bírtad el? --
Jaj, istenem, hogy bírjam el?

Ha az a perc! Csak azt ha még!
Már este van... Lámpád sem ég...
Csenddé alvadnak a neszek...
Én állok kint... Én csengetek.

Csengő sikolt. Aztán az a
másik, a lélek sikolya...
Aztán a száj, a szó, az a
,,Haza jöttél?'' -- ,,Haza... Haza!''

Aztán halj meg, ha jobb neked
arcod a sárba rejtened,
ha iszonyatos gyöngysorok,
szép melleden hólé csorog.

Halj meg, de karjaim között!
hallgassam én is a rögök
deszkán didergő dobszavát --
megértem én már a halált!

Nem értek én már semmi mást,
nem hallok én már semmi mást,
csak azt a néma suhogást,
azt a szárnytalan szárnycsapást.

Csak azt tudom, hogy visszaszáll
egy szárnyavesztett holt sirály.
Lebeg, lebeg, aztán leszáll.
Szivem vak tengerére száll.

•péntek esti gondolatmonológ•

A Margit szigetből nőnek ki és a Duna mossa el a kívánságaimat. Szívem ezeregy szilánkját a villamosok sínjei alatt őröltetem porrá, hogy aztán a városra szórjam a Gellért-hegyről. 
Budapesti a lelkem. Vele együtt dobog. 
Én vagyok a hajléktalan a Deák téren és én vagyok a turista a Váci utcában, én vagyok a diák az Astorián és én vagyok az üzletember a Keletinél. 
Mind én vagyok, Én Budapest vagyok.

♣ Minden hétre egy új szó ♣

♣Kevésbé ismert szavak beinjektálása a szókészletünkbe, mert ők is megérdemlik, hogy használjuk őket!♣

A mai szavunk: EGZEKVÁL
Jelentése: behajt, végrehajt

Tessék jó kedvvel, bőséggel használni! ☺

♥ MINDEN HÉTFŐRE EGY VERS ♥

RADNÓTI MIKLÓS: TÖREDÉK


Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
1944. május 19.

•péntek esti gondolatmonológ•

Egy korombeli nőnek nem illik sírnia. Nem is akarok és őszintén, már régen el is felejtettem, hogy hogyan is kell. Helyette kifüstöllek a lelkemből, mint kéménybe fészkelt madár családot. Könyörtelenül és nyomtalanul tüntetlek el magamból. 

♣ Minden hétre egy új szó ♣

♣Kevésbé ismert szavak beinjektálása a szókészletünkbe, mert ők is megérdemlik, hogy használjuk őket!♣

A mai szavunk: IMPARITÁS
Jelentése: egyenlőtlenség

Tessék jó kedvvel, bőséggel használni! ☺

♥ MINDEN HÉTFŐRE EGY VERS ♥

WEÖRES SÁNDOR : FEKETE KANDÚR

Szívem görcs, vérem szilvalé,
közeledem hetven felé.
Macskánk gyógyítja májamat,
ráborul és meleget ad,
vérrel fűtött kis termofor,
karmos talpakkal megtipor.
Állat-lényének deleje,
akár őserdő ereje.
Mint fűből szűrt tea,
áthat pezsdítő árama.
Tappancstól fülig fekete,
bundája, bajsza, termete,
de arcából süt élesen
kerek két citromszínű szem,
s az élő sötét vánkoson
ezüstös fényhullám oson.
Féléves múlt és bölcs nagyon,
tudós, tapasztalt doktorom.
De nem soká időz velem,
nem bír megülni egy-helyen,
nagyot szökken, nem is köszön,
már fönn cikáz a fatetőn.
Gombot, csatot butor alól
s elgurult pénzt előkotor,
mindent vizsgál, zugokba túr,
a kertben, házban ő az úr.
Ha lót-fut élettel tele,
én is száguldoznék vele,
feledném annyi évemet
s hogy vissza élni nem lehet.