Hogy megszokásból zuhanok vissza a semmibe, ami bár csak semmi, mégis megnyugtat állandóságával. S annak ellenére, hogy kívánom az újat, ha megkapom, hirtelen nem tudok mit kezdeni vele, az pedig megunván a várakozást, megemeli kalapját és továbbédeleg.
Szóval miután fellifteztem a csúcsra, majd újra le, nem marad más, mint a megszokott füstízű semmi. Amit igazából a lelkem legmélyén, az álmok, a vágyak, az ösztönök és a tévelygések alatt talán még szeretek is.
Ha nem így volna, kiszállnék a csúcson, ha már felmentem odáig, nemde?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése