•péntek esti gondolatmonológ•

Bárkiért elhagynálak. Bárkiért, aki valósabb, mint te. De addig ketten osztozunk ezen a 10 négyzetméteres szobán, mégis kényelmesen elférek, este csak én fekszem le. Éjszaka néha felkelek arra, hogy fáj valami a mellkasom alatt, néha ki is hányom a megemésztethetetlen gondolatokat, mint macska a szőrcsomókat. Aztán néha a mellkasom is fáj, akkor fuldoklok, mert magam elől szívtam el az összes levegőt és mostanra elfogyott. Te pedig még csak rám se nézel, hozzám se szólsz, nem is érdekel. Pedig néha azért meglátogatsz. Hozol nekem enni, inni, megfésülöd a hajam. Meglátogatsz egy délután erejéig, mintha kórházban lennék. "Látogatási idő: délután 2 és 6 között." Ez is ki lehetne írva az ajtómra a nevem helyett. Lehet ez tényleg egy kórház? Fehér falak, fehér ház, sárga ház, sárga bögre, görbe bögre, görbe tükör. Ez az élet. Patyolat lelkem elfújta a szél a szárítóról bele a sárba, nem mossa ki senki már, ott hagyták. Pedig bárkiért elhagynálak, aki kimosná.